II. Fejezet

Ahooy Csillámpónik! :* Nos hatalmas kihagyás után itt a II. fejezet. Nem nagyon tudok hozzá fűzni semmit szóóó 

Jóó Olvasást! <333
Pussz: Ryshia

Ez után pedig belépett rajta, nővérem új jelöltje. De mi a faszt keres itt? Miután belépett Andrew McCarthy, /ismertebb néven Andy/ meg is torpant és úgy nézett rám, mint valami fogyatékos őrültre.

- Te, mégis mit keversz itt? – nézett rám értetlenül.

- Én, ugyan ezt kérdezhetném… - motyogtam unottan.

- Válaszolj!

- Vagy mi lesz? – néztem fel rá gúnyosan.

- Ajj... Csak válaszolj!

- Nem egyértelmű? – mutattam a gitárra, ami a kezemben helyezkedett el.  – És te mit keresel a „zombi lakhely”-en?

- Ja, csak fogadtunk a haverjaimmal, hogy tuti nem merek be jönni ide! Hát, ők vesztettek! – tárta szét a kezét. – De ugye bizti nincs itt semmi? – kérdezte suttogva.

- Bizti! – utánoztam. – Örülnék, ha végre elhúznál és folytathatnám azt, amit elkezdtem.

- De nem megyek el!

- Ó, dehogyisnem! MOST AZONNAL HÚZZ EL A BÜDÖS FRANCBA! – ordítottam el magam.

- Ohóó! Nyugi! Folytasd, amit elkezdtél! Mintha itt sem lennék. – ült le a sarokba egy székre.

 Ja persze, mintha itt se lenne. Ki vagyok tőle. A tökéletesen belőtt hajával és ízlés ficamos ruhákba jár amit „stílusnak” hív.  Pff, stílus. Azt viszont nem értem mi a szar ütött belé, hogy hirtelen kedves lett velem. Egy nap nem bírja ki, hogy ne szóljon be. Állandóan lenéz a csatlósaival egyetemben. Lehet Nia az oka. Ahaa. Engem nem vágsz át. Be a kar nyalni a kis seggnyaló. Hát barátom az nem fog egyhamar sikerülni.
  Elfogadtam a tanácsát és levegőnek néztem. Bedugtam egy erősítőbe a gitárt. Még jó, hogy nem hallatszik el a tantermekhez.  Nagyon messze van ez az eldugott folyosó a többitől. Nem csoda, hogy nem jár erre senki. Megpengettem egy pár akkordot és felhangzott a gitár (számomra) angyali hangja. Elkezdtem játszani egy dallamot, amit gondoltam a dalhoz. Egy idő után már énekeltem is hozzá. Teljesen megfeledkeztem a külvilágba. Teljesen belemerültem a zenélésbe. Beleburkolóztam. Soha nem fog meg szűnni a zeni iránti imádatom. Lopva ránéztem az órára, ami teremben volt. Még van 5 perc becsengetésig. Addig be is tudom fejezni a dalt. A végén még egyszer elénekeltem, végig a dalt és végül kihúztam az erősítőből. Elkezdtem összepakolni így is kések minimum 5 percet. Pakolás közben észrevettem Andrew-et a sarokba, kicsit elnyílt szájjal nézett. Baszki, teljesen megfeledkeztem róla.

- Hé, föld hívja McCharthyt! – legyeztem a levegőben.

- Ő…izé…ööö…hát khm… - beszélt össze-vissza. – Ez, valami… Nem néztem volna ki belőled… de elképesztő voltál – motyogta elképedve és kiviharzott a teremből.

 ~ Ennek mi baja van? Nem látott még zenélő embert? – kérdeztem magamtól értetlenül. Hát ez fura volt. Na de várjunk!! Azt mondta, hogy elképesztő vagyok?!?! Mi?!

 Összeszedtem minden cuccom és én is elindultam az osztálytermünkhöz.  Útközben becsengettek, úgyhogy még lassabban kezdtem el sétálni.

  Mikor odaértem a termünkhöz már javában ment az óra. Benyitottam és szó nélkül elkezdtem sétálni a helyem felé. A tanár rám nézett, de nem foglalkozott velem már megszokták, hogy mindig kések. Persze nem tudok úgy odasétálni a helyemhez, hogy legalább egy beszólás ne kapjak. Andrew haverjai megint megtaláltak. Már meg sem hallom őket. Most kivételesen Andrew (még véletlenül sem hívom Andy-nek) nem tett megjegyzést rám.  Nekem valami nagyon bűzlik. Na, mindegy nem foglalkozom vele. Nekem csak jobb.

 Sikeresen eljutottam a padomig, ledobtam a táskám és bevágódtam a padba. Persze már megint mindenki engem néz. Nem gondolnak bele, hogy mennyire frusztráló egy embernek? Bedugtam a fülhallgatómat a fülembe és a fejemet a padra hajtottam. Zenehallgatás közben rövid dalszövegeket firkáltam a padra. Amiért biztos, hogy megint beírást kapok. Leszarom. Ez már megszokott nálam.

 A csengő szóra felkaptam a táskám és kisiettem a teremből. A tanári asztal mellett elhaladva ledobtam az ellenőrzőm a tanár elé és kisétáltam a teremből. Magam után pedig jól bevágtam az ajtót.

 Furán viselkednek az osztálytársaim… Nem volt rágó a székemen, amibe bele ülhettem volna. A szekrényemben nem volt utálkozós üzenet. A tesi cuccom nem lopták el és cserélték ki egy mini ruhára. Vagy, ahogy én nevezem picsa ruha. Miközben mentem át a matekterembe senki se szólt be. Meg tudnám szokni. Jó megbámulni megint megbámultak, de nem szóltak be. Haladás. De MIÉRT? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem. Mi történt? Miért nem szólnak be? Valami van rajtam? Nem az nem lehet, mert akkor tuti szóltak volna valamit.  De akkor mi? Jó hagyjuk, nem érdekel. Matekterembe elsőként érkeztem. Leraktam a táskám a leghátsó padba és már mentem is ki. Viszont az ajtóban valakibe beleütköztem.

- Menj, már arrébb nem látsz a szemedtől? – kérdeztem mogorván az akadályomtól. Ki akartam kerülni, de nem hagyta. Felnéztem rá. McCharthy. Tudhattam volna. – Na mi lesz elengedsz még ma? – néztem bele a szemébe mérgesen.

- Ööö, bocs nem tudom mi ütött belém. – vakarta meg a tarkóját. Várjunk csak! Bocsánatot kért tőlem?! McCharthy?!? Félre állt az útból, de én nem mozdultam. Csak leesett állal néztem rá.

 Ezt az idilli pillanatot is meg kellett valakinek zavarnia.  Andrew egyik haverja érkezett meg.

- Szemetes zsák, húzzál má’ el az útból! – jött nekem azzal a hatalmas vállaival.  Na, szuper újabb folttal bővültem.

 Elálltam az útból és elindultam a törzshelyem felé. Sosem töltöm a szünetet az udvarom. Mert ügye eredetileg minden szünetet ott kellene tölteni. Nincs az az isten, amiért én az udvaron legyek szünetben. Tapasztaltam milyen és nem szeretném még egyszer átélni.  Elég volt egyszer. Kilencedik második hete óta nem megyek ki.

*Visszaemlékezés

  Szeptember másodika van. Hétfő. 9.-es évem első tanítási napja. Általában életvidám lány vagyok a színes raszta tincseimmel együtt. Általánosban mindenkinek tetszett a hajam és irigykedtek rá. Remélem az új iskolámban sem lesz nagyon másképp. A tanévnyitó ünnepség tegnap volt, de én nem tudtam elmenni rá, mert belázasodtam. Pedig nagyon el akartam.

 Megyek az osztályterem felé ahol a 4 osztályfőnöki óra lesz. A lapomon a 22-es szám áll, vagyis a 22-es teremhez kell mennem. Megyek a folyosón és mindenki engem néz. Összesúgnak, mutogatnak és próbálják elrejteni a nevetésüket. Feszengek. Valami van rajtam? Kilyukadt a pólóm? Piszkos a nadrágom? Nem kapok válaszokat csak lenéző pillantásokat. Lehajtom a fejem és megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb érjek a teremhez.

 Mikor odaértem a teremhez, benyitottam. Alig voltak benn, de aki benn is volt csodálkozva nézett rám. Hátramentem az utolsó padhoz és beültem. A padra hajtottam a fejem és az előbb történteken gondolkoztam. Miért bámult mindenki? Talán a hajam nem tetszik nekik? Kizárt eddig mindenkinek tetszett… Elbizonytalanodtam.

 Minden szünetben ki kell menni az udvarra, kivéve az ebédszünetben. Ki mentem az udvarra, ahol megint mindenki engem bámult. Amint észrevett valaki abbahagyta a beszélgetést és felém fordult. Halál csend volt az egész udvaron és mindenki az én mozdulataimat leste… Kicsit sem zavartatták magukat. Meg sem fordult a fejükben, hogy nekem ez oltári kínos. Odamentem egy üres asztalhoz és leültem. Ahogy elfoglaltam a helyem mindenki elkezdett sutyorogni. Esküszöm, mindjárt elbőgöm magam.

 Szerencsére hamar vége lett a szünetnek és mehettünk vissza a termekhez. A jelzőcsengő hallatán felpattantam a helyemről és bevágtattam az épületbe.

 A többi szünetben is ugyan úgy viselkedtek a többiek. Az osztálytársaim kerülnek és vagy félve, vagy undorodva, vagy pedig lenézően néznek rám.

 Hazavezető úton nem bírtam tovább. Utat engedtem a könnyeimnek. Nia nem tudott velem jönni haza, mert egyik barátnőjéhez ment készülődni valami bulira. Amolyan „Rohadj meg suli miért kezdődtél el?” típusú tombolós buli. Én soha sem fogok eljutni egy ilyen buliba. Nem mintha akarnék.

 Másnap is megbámultak, senki sem szólt hozzám. Már hangosan röhögtek, mikor megláttak. Szünetekben pedig beszólogattak. És nem mások, mint a végzős fiúk. Ennél rosszabb érzés nincs, a világon mikor a suli legdögösebb pasija földig aláz… Ez történt velem. Most már tudom, mit néznek rajtam. A hajam. Idiótának néznek. Őrültnek. Mert nincs még egy olyan hülye ember a világon, aki színes raszta tincseket hordana a fején. Elmondásuk szerint… Szerintem ettől vagyok egyedi. Csak azért sem változtattam meg a hajstílusomat. Nem adtam meg nekik azt az örömet. Egész héten hallgattam minden szünetben a megaláztatásokat, lenéző beszólásokat. Állandóan sírtam, mikor senki sem látott. Péntek délután, mivel nem volt semmi dolgom se programom (miért is lenne?). Unalmamban a suli körül sétálgattam. Észrevettem egy elhagyatott részét az iskolának. Ahol senki sem jár. Nia már mesélt róla. Ma csak úgy emlegetik, mint a „Kísértetes D épület” vagy a „Zombi lakhely/Szellem lakhely”. Azért hívják zombi lakhelynek mert még ’ régen úgy ’98-ban volt egy lány, aki arra járt. Bement az egyik terembe. És amint belépett rácsapódott az ajtó és kulccsal bezárult. A lány hiába ordítozott segítségért senki sem hallotta. Az ablakot sem tudta kinyitni. Beszorult. Megpróbálta betörni, de reménytelen volt. Abba hagyta a próbálkozást és abban a pillanatban összeesett. Vér kezdett kifolyni a karjából, a semmiből. A lábán mély vágás nyom ékeskedett megint csak a semmiből. Egyre mélyebb lett. A csontját is átszelte. Szeme helyén fekete lyukak voltak. Megpróbált felállni, de nem nagyon sikerült neki. Ezért odamászott az ajtóhoz és újra megpróbálta lenyomni a kilincset és kinyitni az ajtót ezúttal sikerrel. Amint kinyitotta kiesett az ajtón és eszméletét vesztette. Így találtak rá a lányra a tanárok. Az eset után lezárták azt az épület részt és generációról generációra terjedt ez a történet. A mondás szerint még mindig ott él a lány szelleme.’ Azt kérdezitek, hogy én hiszek e benn? Nem. Ez egy akkora nagy hülyeség. Szerintem ennek az épületnek teljesen más története van. Ezt csak valaki álmodta vagy tudom is én.

 Ezért elhatároztam, hogy bemegyek. Először valami hátsó bejáratot kerestem hátha nyitva van. Találtam is egyet, de az zárva volt. Akkor csak az iskolán keresztül tudok bemenni.

 Az épületben már egy lélek sem járt csak a takarítók. Elindultam a D épület felé. Mikor odaértem egy hatalmas torlasszal el volt zárva a tovább vezető út. A torlasz előtt úgy kb. 4 folyosó volt, ahol senki sem jár.

 Elkezdtem szétpakolni a torlaszt. Volt ott minden. Ajtó, szekrény, asztal, bútor és még sok más. Mikor már annyira szétpakoltam, hogy át tudjak mászni rajta abba hagytam. Átmásztam és kerestem a termet ahol „zombivá változott ’98-ban az a csaj." Könnyű volt oda találni. Az utolsó ajtó a folyosó végén szemben fadeszkákkal volt leszegecselve, hogy még véletlenül se jussanak be oda az emberek. A  por volt vagy 2 cm és büdös is volt. Mikor oda értem ajtóhoz jól megnéztem a fadeszkákat. Már elég régiek voltak és repedezettek. Szóval egyszerű lesz szét törni.

 Levettem az acélbetétes bakancsomat és tiszta erőből ütni kezdtem. Minden második ütés után egy deszka eltört. Mikor már az összes eltört már csak le kellett feszítenem onnan. Az eltartott egy darabig, de megérte. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, amitől kicsit meglepődtem. Kitártam az ajtót és nem hittem a szememnek. Mindenféle hangszer egymás hegyén, hátán. Szinte mindegyik sértetlen csak por fedte. Számomra maga volt a mennyország. Beljebb mentem és jól körül néztem. Egy-két pad egymáson volt a székek pedig egymásba rakva. Nem ártana itt egy kis takarítás. Még hangfal is volt ott. Ami nem lehetett túlságosan régi. Nem hiszem el, hogy ’98 óta senki sem járt itt.

 Elhatároztam, hogy kitakarítom a termet és megtisztítom a hangszereket. Nem hagyhatom veszni. Minden szünetet ettől kezdve itt töltöttem.

 Takarítottam és kicsit fel is újítottam. Teljesen átrendeztem. Volt kettő ablak is a terem végében a papírral volt lefedve. Letéptem az egyiket, aminek következtében hatalmas porfelhő kerekedett előttem. Köhögtem egy sort és megvártam, míg leülepedik a por. Kinéztem az ablakon, ami rettentő koszos volt épp, hogy át láttam rajta. A kosárpályára nézett. Szegény kosaras srácok nem gondolják, hogy csak pár méterre van tőlük egy „gyilkos” helyiség. És ha rajtam múlik, meg se tudják.

Valakik Zombi lakhelynek vagy Szellem lakhelynek vagy a 3. verzió a Kísértetes D épületnek hívják. Én csak Rena odújának.

*Visszaemlékezés vége

 Úgy emlékszem arra az időszakra mintha csak tegnap lett volna. És mint mindig most is oda tartottam.

Pár hozzászólás vagy pipa jól esne! :) <33