I. FEJEZET

Heyoo Manók! :)
Meghoztam az I.FEJEZETet. Remélem tetszik majd!
Iratkozzatok fel és pipáljatok! Nem húzom a szót, jó olvasást! 

  

  Hétfő. Ez az aprócska kis szó, annyit jelent, hogy vége a hétvégének és iskolába kéne menni. Ja, kéne. Helyette még mindig az ágyamban fekszek és dalszövegeken gondolkodok. Legújabb szerzeményem címe a ’I hate Mondays’. Hát nem egy sláger gyanús szám.

  -  Rena! Kelj már fel, el fogunk késni! – üvöltött az ajtómon keresztül az egyetlen ember, akivel nem vagyok bunkó és normálisan viselkedek.

  Normálisan? Dehogy is, elviselhetően. Nehéz kedvesnek lennem, mikor mindenki bunkó és rühell engem, még azokkal is, akik nem azok. Nia régen azt mondta, hogy legyek velük kedves és ők is azok lesznek. Hát kikurtúl nem így lett.

   A 10.-et járom a félnővérem (Haha, félnővér x3) meg a 12.-et. Los Angeles mellett lakunk egy kisvárosban Torrance-ben. Közvetlenül LA mellett. Itt mindenki ismer mindenkit. Vagyis illene ismerni mindenkit. Én alig ismerek – Ismerek? – inkább alig van néhány ember, akiről tudom, hogy ki. Osztálytársaimat se jegyeztem meg. Nevüket se tudom. Örülök, hogyha látásból megismerem őket. Ellenben velem. Énrólam mindenki tudja, kivagyok. Végtére is nem nehéz megjegyezni, egy mindenféle színű, raszta hajú lányt. Mindenki tudja, kivagyok és egyszerre el is ítélnek a külsőm miatt. Mert „biztos valami bajom van”. Az öreg nénikéket már, észre se veszem. Ők fecsegnek a leghangosabban még akkor is ha hallom. Mára már észre se veszem. Viszont ha egy fiú (ami elég gyakran történik) szól be /aki ráadásul helyes/ az nagyon tud fájni. Mert hát most melyik 16 éves lány nem vágyik szerelemre? Na ez az amit én biztos nem fogok egyhamar megkapni… vagy sohasem. A városban nincsenek rocker fiúk vagy olyanok, akik elfogadnának engem úgy ahogy vagyok. Nia is rocker, de nem annyira, mint én. Inkább az a barátságos és kedves ’rocker’. Őrá tapadnak a fiúk. És ő ki is használja. Imád „játszani” a fiúkkal, amit én nem díjazok.

  -  Mmm, nem megyek iskolába! – morogtam vissza Nianak.

  -  Ó, dehogyis nem! És hírem van úgyhogy siess! – parancsolt rám.

   Fordultam egyet az ágyban, ami nem volt túl jó ötlet ugyanis leestem a padlóra. Azonnal felpattantam, aminek hála megszédültem. Na, szép jobban nem indulhatott volna a hétfő. Morogtam egyet és előszedtem valami ruhát.

   A kedvemhez és a reggelemhez passzoló ruhákat választottam. Fekete. Fogtam őket és bevonultam a fürdő szobába. Lezuhanyoztam és megcsináltam a sminkem. Fekete füstös lett, fekete rúzzsal. Felkapkodtam a ruháim, megfésültem a frufrum és elrendeztem az össze-visszaálló raszta tincseim. Imádom őket. Visszamentem a szobámba és felkaptam a sulis táskám.

   A szobám fala szürke és fekete. A bútorok sötétbarnák, kivéve a francia ágyam. Az két árnyalattal világosabb. Az ágyam a szoba közepén van, felette pedig az ablakom, ahova mindig ki szoktam ülni. Szeretem, hogy középen van az ágy, mert ha berontok, egyből rá tudok vetődni.

  Lebotorkáltam a lépcsőn és egyszerre a konyhába mentem, ahol a nővérem szorgoskodott. Nem értem, hogy hogyan tud olyan korán felkelni, hogy még reggelit is csináljon.  Ufó. Igen ez a megoldás. Egy piros hajú ufó.

  -  Reggelt’ – köszöntem és levágódtam a bárpultra.

  A bárpult választja el a konyhát és az étkezőt, bár én mindig a pulton eszek.

  -  Jó reggelt! – mosolygott. – Nagy hírem van.

  -  Halljuk! – mondtam unottan.

Nem is foglalkozott vele már megszokta.

  -  Andrew McCharthy elhívott randizni! – ujjongott.

  -  Várj! Az nem az osztálytársam? – kérdeztem, gondolkodva. Ciki, ha nem tudod ki az osztálytársad és ki nem.

  -  De. És?

  -  Csak, hát ő 1 évvel fiatalabb nálad. Már kicsikre is hajtassz?

  -  Kit érdekel, ha fiatalabb!

  -  Jó te tudod! Csak vele már ne játszadozz! Szar nézni a szenvedésüket!

  -  Jó-jó nem fogok!

  -  Az ez előttinél is ezt mondtad, meg az az előttinél is…

  -  De most komolyan nem fogok!

  Fogtam egy almát és az kezdtem el majszolni, vigyázva a fekete rúzsomra. Ezzel jeleztem, hogy számomra lezárt a téma.

  Miután megettem az almám és Nia is befejezte a reggelijét, elindultunk a kocsijához. Én mentem ki utoljára és be is zártam az ajtót.  Beültünk Nia piros kocsijába és elindultunk a suliba.

  Egyedül élünk már 1 hónapja.  Szüleink meghaltak, utána pedig a nagyszüleinkhez kerültünk. De ők is csak kényszerből tartottak maguknál.  Nagy ívből szartak a fejünkre. Őket csak a pénz érdekelte. Nem látnak mást, csak pénzt. És mivel bennünk nem láttak pénzt, csak pazarlásra való pénzt így minél hamarabb kidobtak minket a házukból. Bár nem értem miért, mert most is ők fizetik a számlánkat… lehet nem is tudnak róla.

  Niaval nem ugyan az az anyukánk. Ő lett az anyukájától és az apukánktól. Mikor még alig volt fél éves az anyukája autóbalesetben meghalt. Egy kamion ment neki az ő kicsi kétszemélyes autójának. Konkrétan átment a hatalmas kamion a kocsin és szörnyet halt. Az apánk bánatát a dorogokba és a szeszbe fojtja bele. Egy egy éjszakás kalandból lettem én, Nia anyjának halála után pár hónappal. Akkor esett teherbe az anyukám. Anyukám és apám alapból jóban voltak, de egy éjszaka, annyira leitták magukat, hogy összefeküdtek. Mikor az anyám, Katherine elmondta apámnak, úgy döntöttek, felnevelnek, mert végtére is legjobb barátok voltak. Nia az anyjának tekintette Katherinet. Az anyukám pedig lányaként nevelte. Rá 10 évre, mikor még 9 voltam és Nia akkor töltötte a 11-et, apánk tüdőrákban meghalt. Nem szólt a betegségéről pedig volt orvosnál. Halála után mondta el nekünk az orvosa. Anyum nem tudta feldolgozni, hogy a legjobb barátja és szerelme az életét vesztette így rá két hétre öngyilkos lett. Nem törődve velünk. Nem gondolt ránk, hogy mégis mi lesz velünk.  Egyszerre kellett feldolgoznunk egymás után a szüleink halálát. Miután feldolgoztuk és eljutott az agyunkig, hogy már nem jönnek vissza már csak dühös voltam anyura. Hogyan gondolta mégis ezt? Mai napig megválaszolatlanul áll ez a kérdés.

  Niaval megváltoztattuk az egész életmódunkat. Addig mindig színes ruhákba jártunk és mindig mosolyogtunk. Bár Nia most is mosolyog, de én nem. Megváltoztattuk a hajunkat. Még csak 12 éves volt Nia, de pirosra festette a haját én nekem pedig színes raszta tincseim lettek. Hogy miért pont raszta? Mert Anyumnak is kék raszta haja volt. Mindig is felnéztem rá. Neki elmékére lett ilyen. Így sohasem felejtem el. Elkezdtünk sötétebb ruhákba járni és mikor idősebbek lettünk merészebb ruhákba is.

  Mikor felkaptam a fejem már a suli parkolójában voltunk. Ilyen hamar ide értünk volna? Úgy látszik elkalandoztam.

  Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a bejárat felé. Útközben hozzánk csapódtak a bandánk tagjai is. Miranda Miller. Egy évvel idősebb a tesómnál, de egy osztályba járnak, mert megbukott 10.-ben. Azóta jeles tanuló. Kedves, de csendes. /Na ezt jól megaszondtam./ Nem nagyon szoktam vele beszélgetni, csak ilyen alap dolgokat, mint  pl.: Szia, Mizu? Hogy vagy? Julia Pierce. 11.-es nem nagyon szimpatizálom. Nagyképű és kicsit nagyon sokat képzel magáról. Azon kívül meg vicces meg tud kedves is lenni. Mikor zenélünk, akkor jól érezzük magunkat együtt. De azért annyira nem bírom. Le is váltam tőlük, mint minden reggel.  Mikor beérek a suliba, mindig bemegyek az elhagyatott zene terembe, ahol mindenféle hangszer van. Senki se jár ide. Mindenki fosik a helytől, mert a végzős fiúk kitaláltak valami befosatós rémsztorit a helyre.

  Csengetésig mindig ott szoktam lenni. És mindig elkések az első óráról. Most sem lesz másképp. A hétvégén írt dalszövegeimhez szoktam itt dallamot kitalálni. Suli után is itt szoktam dekkolni 1 órát. Imádom a helyet.

  Persze szokásos beszólogatások sem maradhattak el. Miért maradnának el? Hajj, sose unják meg. Mindig kifiguráznak. Néha már idegesítő. ’Hé, Rena elfelejtettél megfésülködni?’ vagy ’Kicsit kócos a hajad!’ ’Mikor fésülködtél utoljára?’ ’Ma is hogy nézel ki? Jesszus!’ Legszívesebben behúznék nekik. Nem tudnak rólam semmit, de azért szóljunk be neki.

  -  Pofa be! – Kiáltom el magam mérgesen. Nesze most meg susmognak.

  Sietősre vette a tempót, míg be nem értem az elhagyatott folyosóra, ahol a lélek se jár. Csak én. Ja. lehet nincs is lelkem… Hmm, ezen még nem is gondolkodtam.  Oda értem a terem ajtóhoz, ami már rozsdásodott. Belöktem és elém tárulkozott a mennyország.  Rengetek hangszer, ami még tökéletesen működik. Szerintem még a tanárok is elfeledkeztek erről a helyről. Még Nia se tudja, hogy ide szoktam járni. Csak azt tudja, hogy le szoktam lépni valami terembe. Leültem az elektromos gitárhoz, bedugtam és előkotortam a jegyzeteim, amiket dalszövegeknek szánok. Rendszerint én írok dalokat a bandának. Már megszokták.

  Ebben a pillanatban kivágódott a zene terem ajtaja, amitől egy kisebb infarktust kaptam.  Ez után pedig belépett rajta, nővérem új jelöltje. De mi a faszt keres itt?